Posts made in január, 2013

Tanácsok a vipassana meditáció gyakorlásához (12. rész)

Posted by on 2013/01/29 in Vipassana meditáció | 0 comments

Buddha tanításainak szellemében gyakorolni azt jelenti, hogy szemben úszunk az árral. Belülről minden élőlény gyönyörre vágyik a test szintjén, aztán, feljebb emelkedve az érzelmek finomabb szintjein ugyanezt szeretné: pl. olyan koncentrációt (meditációs gyakorlást), amely még csüng a béke és a pihenés érzésein. Ezért kell olyan mélyre hatolni az érzelmek megismerésében, hogy már elengedhessük őket, és kiirthassuk a sóvárgást, azáltal, hogy teljesen tudatában vagyunk az érzésnek, amilyen az az adott pillanatban – mentesen bármiféle „én”-től – összhangban valódi természetével, amely független és nem „érdekelt” semmiben. Ez tudja úgy elpusztítani a sóvárgás vírusát, hogy aztán nyom nélkül eltűnjön. Bonyolult tudatlanság Az önbecsapásnak sok rétege van. Minél többet gyakorlunk, és minél mélyebbre hatolunk a dolgok megismerésében, annál kevésbé követeljük a tudást. Ehelyett inkább a saját, sokoldalú tudatlanságunk és ostobaságunk káros hatásai tűnnek szembe. Az elménket mérgező vírusok vizsgálata kifinomul. Korábban nem volt valódi tudásunk, ezért a nézeteinket, meggyőződéseinket tudásnak tartottuk. Ezek azonban nem jelentenek valódi tudást. Ezek azt a típusú megértést, fölfogást képviselik, ami a címkékből ered. Tehát azt hisszük, hogy ez tudás, és hogy mi tudunk. Ez önmagában is egy nagyon csavaros önbecsapás. Szemmel kell tartanunk e folyamatokat. Elmélkedni kell róluk. Néha a szemünk láttára csapnak be bennünket: ez a legrosszabb, mert közben fogalmunk sincs, hogy átvertük saját magunkat, sőt, pont azt gondoljuk, hogy tudás birtokába kerültünk. Mélyrehatóan foglalkozhatunk ezzel vagy azzal a témával, de az ilyen tudás csak a címkékre való emlékezés. Azt hisszük, hogy a címkék már a tisztánlátást jelentik, vagy, hogy a gondolatok születése a tisztánlátás, esetleg az érzékelés tudatossága az, és ezzel mindent összekeverünk. Következményként beleszeretünk a „tudás”-morzsákba, amelyek „becsúsznak”, és alakítják az elmét – ám ez a tudatosságnak csak illúziója. Valódi tudatosságunk nagyon csekély, míg a megtévesztő „tudatosság” minden oldalról körülvett bennünket. Úgy kell tehát szemlélődni és nyomozni, hogy átlássunk a tudatosság e csapdáin. Ettől leszünk képesek olvasni az elménkben. Ha tudatosságunk kifelé tartana, ne kövessük. Forduljunk inkább befelé. Bármi férkőzik be, hogy formálja az elmét, bölcsen kell fogadni. Megtiltani nem lehet ezt a természetes történést, és nem is kell túlságosan bezárni előtte az elménket. Egyszerűen csak tartsuk rajta a szemünket a tudaton, hogy lássuk: milyen mélyre hatol, mennyire igaz, vagy hamis, hogyan enyészik el és merül föl aztán ismét. A szemlélődésnek ez a tiszta módja lehetővé teszi, hogy olvassunk önmagunkban, értsük a belső ok-okozatot, és elmélkedjünk önmagunkról. Ez teszi figyelmességünket és észlelésünket egyre jobbá. Ha nem így gyakorlunk, az elme sötét marad. Kicsit kiürülhet, kicsit megnyugodhat, mi pedig úgy dönthetünk, hogy ez már bőven elég. Ám ha Buddha tanításait tekintjük, azt találjuk, hogy akármilyen nemes tudás birtokába jutott is, soha nem állt meg azon az adott szinten. Mindig így szólt: „Létezik magasabb tudás ennél.” Először a figyelmességet, és a minden cselekvésben jelen lévő, tiszta, világos megértést fejlesztette ki, azután azonban ezt mondta: „Van még tennivaló, tovább kell lépni az úton.” Mi, emberek, örökké készen állunk rá, hogy azt mondjuk: „elég”, mindig kérkedünk és elégedettek vagyunk magunkkal. Dolgozunk valamennyit a meditáció valamelyik összetevőjén, aztán úgy érezzük, már mindent tudunk róla, és nem kell tovább fejlesztenünk. Ettől aztán tudatosságunk pillérei megereszkednek, s ezt a felfuvalkodottság és büszkeség okozza....

Read More

Tanácsok a vipassana meditáció gyakorlásához (11. rész)

Posted by on 2013/01/25 in Vipassana meditáció | 0 comments

Az állati csontok látványa nincs különösebb hatással ránk, de ha emberi csontot látunk, észlelésünk címkézni kezd: „Ez egy ember csontváza. Ez itt emberi koponya.” Ha sok van belőlük, az nagyon félelmetes lehet. Ha egy csontváz képét látjuk, vagy bármit, ami a test  mulandóságát és az énnel való össze nem tartozását mutatja, világosan keresztül kell látnunk rajta, különben megragadunk a csontok és a koponya szintjén. Valójában nincsenek „csontok”. Üresek, semmi mások, csak elemek. Be kell hatolnunk a csontok mélyére, amíg már csak az elemeket találjuk. Másként nem tudunk továbblépni a csontváz szintjéről. És minthogy nem sikerült átlátnunk rajta, még képes felizgatni és elkeseríteni. Ez mutatja, hogy még nem hatoltunk be a Dhamma-ba. Leragadtunk egy felületes szinten, mert a dolgok megismerésében nem jutottunk el az elemek mélységéig. Amikor telnek-múlnak a napok, nem csak az idő múlik el. A test is folyamatosan romlik, széthullik. A test apránként korhad – de mi ezt nem észleljük. Csak miután már nagyot hanyatlott – amikor a haj megőszült, a fogak kihulltak – akkor jövünk rá, hogy megöregedtünk. Ez egy meglehetősen durva és nyilvánvaló szinten létrejött tudás. Ám a belül lassan, fokozatosan zajló hanyatlásról nincs tudásunk. Nem meglepő ezek után, hogy úgy kötődünk a testhez, mintha azok volnánk „mi” – minden kis részéhez így kötődünk. A szemei az „én szemeim”, a látvány, amit befogadnak, azzá válik, „amit én látok”, a látás érzete pedig valami olyasmi, amit én érzékelek. Nem úgy tekintünk ezekre, mint elemekre. Valójában a látás eleme lép kapcsolatba a forma elemével. E kapcsolatba lépésről való tudásunk pedig a tudat(osság) eleme: az a mentális jelenség, amely érzékeli a látványt, hangokat, illatokat, ízeket, tapintási ingereket és minden egyebet. Ezt nem vesszük észre, ezért tapadunk mindenhez – a szemhez, fülhöz, orrhoz, nyelvhez, testhez, intellektushoz – mint ami én vagyok, vagy enyém. Amikor aztán a test romlani kezd, azt érezzük, hogy öregszünk, ha a test meghal és a mentális jelenségek leállnak, az érezzük, hogy meghalunk. Ha egyszer sikerül szétválasztanunk az elemeket, utána nem marad semmi. Önmagukban ezek a dolgok elvesztik a jelentésüket. Egyszerűen csak testi és szellemi összetevők lesznek, betegség és a halál nélkül. Ha nem hatolunk be így a dolgok mélyére, becsapottak és vakok maradunk. Amikor pl. azt ismételgetjük: jará-dhammo mi – romlékony vagyok – ez csupán figyelmessé és szerénnyé tesz bennünket a gyakorlás kezdeti időszakában. Amikor elérjük a megvilágosodási meditáció szintjét, ilyesmi már nincs. Minden összegzés, minden hagyományos igazság szétesik. Amikor a test már üres, nincs benne én, mihez lehetne még ragaszkodni? Testi elemek vannak, szellemi elemek, mind éntől mentesek. Ezt mindvégig tisztán kell látnunk. Másképp összeadódnak, létet alkotnak, amihez aztán ragaszkodni fogunk, mint a saját létünkhöz. Amikortól képesek vagyunk a világot elemekként látni, onnantól kezdve nincs halál. És ha már látjuk, hogy nincs halál, onnantól van valódi tudásunk. Ha még mindig azt gondoljuk, hogy létezik a halál(unk), az mutatja, hogy még nem értettük meg a Törvényt (dharma). Még mindig a külső burkon csüngünk. Így pedig miféle Törvényt érthetnénk meg? Mélyebbre kell hatolnunk,  elmélkednünk kell, szétválasztani a dolgokat. Lassan lejár a bérleti időnk ebben az égő házban, és mi még mindig mint saját énünkhöz ragaszkodunk hozzá. Csábít, hogy érezzünk: szeretetet, félelmet – s ha beleesünk ebbe a csapdába, ugyan miféle utat követünk akkor? Az elme majd ragaszkodik ezekhez – ezzel bolondítja magát, nagyon sok szinten. Még ezeken a formákon sem fogunk tudni keresztüllátni – makacsul markoljuk őket, mint az énünket, férfi-, vagy női mivoltunkat – és valóban ezekké változtatjuk önmagunkat. Ha nem tudunk úgy elmélkedni, hogy megszabaduljunk ezektől a formáktól és következtetésektől, és végül nem találjuk majd a kifelé vezető utat. Így az elmélkedésnek „több emelet mélyre” kell hatolnia. Olyan ez, mint amikor egy anyagon átszűrünk valamit. Ha durva szövésű anyagot használunk, nem sok minden akad fönn rajta. Finom szövésű anyagot kell használnunk, hogy a mélyebb szintek anyagát is megszűrjük, és be kell hatolnunk a mélyebb szintekbe az újból és újból megismételt elmélkedés (szemlélődés) segítségével. Ezért van olyan sok szintje a figyelmességnek és az észlelésnek, ahogy egyre inkább szűrjük a részleteket. És ezért olyan fontos megtalálni és teljesen tudatossá tenni saját, belső jellemünket. A meditáció gyakorlata tulajdonképpen nem más, mint észlelni az önbecsapásokat, rájönni, hogyan szivárognak be...

Read More

A meditáció felszabadít

Posted by on 2013/01/22 in Személyes | 2 hozzászólás

Érdemes végignézni a következő, mindössze 11 perces filmet. A történet elképesztő, a hatása döbbenetes. A lefokozott, öntudatlan, éberség nélküli létezés egyebek mellett azt jelenti, hogy ki vagyunk szolgáltatva mindenféle manipulációknak. A film viszonylag ártatlan manipulációt mutat be, hiszen csak több fogyasztásra serkenti az áldozatokat, de az már kevésbé ártatlan, amikor ez az eszköz politikusok kezében van (márpedig ne legyen senkinek kétsége afelől, hogy a politikusok is alkalmazzák, mégpedig nagyon tudatosan az emberek manipulációját, marketinges guruk, és média tanácsadók hada segíti ebben őket). Gondolj bele, másodpercenként sok millió bitnyi információ ér bennünket, aminek csak a nagyon kis töredékét vagyunk képesek feldolgozni, mindössze legfeljebb 2-3 százalékát. A többi a tudattalan sűrű sötétségébe hullik, ami persze nem azt jelenti, hogy megsemmisül. Nem szűnik meg, csak a tudat fénypásztája nem ér el oda. De attól még van, és főképpen kifejti a hatását. A vipassana meditációban mit teszünk? A tudatot egyetlen pontra, pontosabban egy területre fókuszáljuk, ezáltal – bármilyen paradox – kitágul a tudatunk. Vagyis növeljük az éberségünket, a tudatosságunkat. Mire törekszünk akkor, amikor gyakoroljuk a vipassana meditációt? Arra, hogy a valóságot olyannak lássuk, amilyen, nem pedig olyannak lássuk, amilyennek mi szeretnénk, hogy legyen. A valóságot persze senki nem látja a maga mivoltában, többé-kevésbé mindannyian eltérünk tőle. És itt a többé-kevésbén van a hangsúly. Minél távolabb vagyunk a valóságtól, annál jobban el vagyunk tévelyedve, annál betegebbek és boldogtalanabbak vagyunk, és fordítva, minél tisztábban látjuk a valóságot, annál kiegyensúlyozottabbak, boldogobbak vagyunk. Tehát a valóságtól való minél nagyobb mérvű eltévelyedés megbetegít, az eltévelyedés mértéke egyúttal a patológia mértéke is. Pl. egy paranoiás ember nem valóságos üldözőkkel viaskodik, hanem saját téves képzeteivel… A pszichoterápiának éppen az a célja, hogy az eltévedt embert visszavezesse a valóságba (többé-kevésbé a valóságba), hogy ezáltal megszűnjön a patológiája, és újból képes legyen többé-kevésbé normális emberi életet élni, vagyis önmagát ellátni, dolgozni, képes legyen párkapcsolatra, gyermeknevelésre… Minél eltévelyedettebb valaki, azaz minél messzebb került a valóságtól, vagyis minél patológikusabb, annál inkább az életnek éppen ezek a legfontosabb elemei, vagyis az önellátás, munka, párkapcsolat, gyermeknevelés sérülnek, illetve nem működnek. (Ennek megfelelően nagyon beteg az a társadalom, ahol a háztartások, illetve családok 60 százaléka vagy szingli, vagy egyszülős család.) A vipassana meditációnak ugyan nem elsődleges célja, nem fő szempontja, hogy ne lehessen bennünket manipulálni, ugyanakkor azzal, hogy a meditáció gyakorlásával növeljük az éberségünket, ezzel egyúttal egyre kevésbé leszünk kiszolgáltatottak a különböző manipulációknak. Minél tisztábban látjuk a valóságot, annál inkább jelen vagyunk, és minél kevésbé látjuk a valóságot (vagy, ami ugyanaz, minél kevésbé vagyunk hajlandóak látni, meglátni a valóságot), annál kevésbé vagyunk jelen. A múlt sérelmein rágódunk és/vagy rettegünk a jövőtől, de nem vagyunk jelen az itt és mostban. A vipassana meditációban azzal, hogy figyelmünket egy éppen most zajló (fizikai, vagy mentális) jelenség megfigyelésére fókuszáljuk, és címkézzük (amivel magát a fókuszálást segítjük elő) a jelenbe, az itt és mostba való megérkezést célozzuk meg, segítjük elő, illetve gyakoroljuk. Valójában nincs hova megérkezni, hiszen mindig is itt vagy a mostban, nem is lehetsz máshol, ám a tudatod ezt másképpen gondolja és másképpen látja. Miért? Mert elsötétedett, mert tudatlanságban szenved. A tudatlanságot, a sötétséget kell megszüntetni. Minél inkább oszlik a sötétség, annál inkább látod a valóságot, vagyis a jelent (A Jelent), az Itt és Mostot, hogy soha nem is voltál máshol. Ez a felébredés, a megvilágosodás, nirvana, mennyország, Isten országa (ami bennetek van!).  Minél jobban jelen vagy, annál kiteljesedettebb, boldogabb vagy, és jelenléted annál boldogítóbb lesz másoknak is. Más oldalról nézve ugyanezt: tudatod minél inkább elhomályosodott, tudatlanabb (a súlyos patológiától a hétköznapi homályosságig), annál inkább tévelyegsz, elveszett vagy, nem vagy jelen (rémképek, démonok marcangolják a lelkedet, vagy csak a múlt sérelmein rágódsz, és a jövőtől rettegsz), annál inkább boldogtalanabb vagy. És minél inkább oszlik a sötétség, annál inkább megérkezel a jelenbe, önmagad centrumába, a teljességbe, és annál inkább boldogabb vagy. Pokol és/vagy menny. E kettőben zajlik az életünk. A valóság boldoggá tesz, a meditáció...

Read More

Tanácsok a vipassana meditáció gyakorlásához (10. rész)

Posted by on 2013/01/20 in Vipassana meditáció | 0 comments

A gyönyör utáni vágyunk olyan kórokozó, amely már mélyen belénk ette magát. A vipassana meditációs gyakorlatunkban abbahagyjuk az elménk arra való kényszerítését, hogy kellemes érzéseket gyűjtsön be, miközben megpróbálja kidobni magából a kínosakat. A kellemes érzésektől való függőségünk diktálja, hogy elutasítjuk a kellemetleneket, és kizárjuk azokat. Ne hagyjuk hát, hogy az elme imádja a gyönyört és elutasítsa a fájdalmat. Mindkettő által érintetlennek kellene maradnia. Próbáljuk ki. Ha az elme el tudja engedni az érzelmeket, úgy, hogy felette álljon örömnek, kínnak és közömbösségnek, akkor már nem függ az érzéstől. Utána azt kellene megvizsgálnunk, hogyan tud érintetlen is maradni az érzelmektől? A magasabb szintre lépés érdekében ezen kell dolgozni; hogy egyszer s mindenkorra el tudjuk engedni az érzelmeket, s ez után ne úgy tekintsünk pl. a testi fájdalomra, vagy a mentális kellemetlenség-érzésre, mint ami mi vagyunk, vagy a miénk.  Ha nem eresztjük el az érzelmekhez való ragaszkodást, akkor kötve maradunk ahhoz – testi és lelki megjelenéseiben is. Kötődni fogunk a testi megkönnyebbülés érzéséhez. A kellemesség tisztán lelki (tudati) érzete olyasmivé válik, amit tényleg nagyon akarni fogunk. Azután már kötődni fogunk azokhoz a mentális észleletekhez és címkékhez (elnevezésekhez) is, amelyek együtt jelentek meg ezzel a kellemességgel, a gondolatokhoz és még a tudatossághoz is, amelyek kísérték a gyönyört. Ehhez a sok mindenhez mind mint „én”-hez és „enyém”-hez fogunk ragaszkodni. Elemezzük tehát a testi és a mentális gyönyört. Válasszuk külön ezeket, hogy meditálhassunk azon, hogyan tudjuk elengedni. Ne bolondítsuk magunkat azzal, hogy ízlelgetjük. A fájdalmat pedig ne akarjuk kizárni. A fájdalom legyen csupán fájdalom, a gyönyör legyen csak gyönyör. Tartozzanak egyszerűen csak az érzések körébe. Ne gondoljuk, hogy én érzek gyönyört, nekem fáj. Ha ezen a módon tudjuk elengedni az érzelmeket, képesek leszünk megszabadulni a szenvedéstől és a stressztől, mert túl leszünk az érzelmeken, felettük állunk. Így, amikor eljön az öregedés, a betegség és a halál, akkor e dolgokhoz már nem úgy fogunk viszonyulni, hogy én öregszem, én beteg vagyok, én haldoklom. Képesek leszünk felhagyni ezzel a csügg(ed)éssel. Ha tisztán a következőknek megfelelően tudunk elmélkedni: az öt khandha múlékony, stresszel teli és nem azonos az énnel – akkor nem sétálunk be az utcájukba, és nem ragaszkodunk hozzájuk, mint „enyém”-hez, vagy „én”-hez. Ha nem ilyen, elemző módon viszonyulunk hozzájuk, akkor bajba kerülünk a haldokláskor. A csontjainkra, a bőrünkre, a húsunkra, és mindenre úgy fogunk gondolni, mint „miénk”-re. Ezért tanulunk elmélkedni a halálon – hogy tudatába kerüljünk, a halál nem azt jelenti, hogy mi magunk meghalunk. Addig kell elmélkedni, amíg valóban tudatában leszünk ennek. Másként elakadunk ennél a pontnál. Olyan módon kell érzékennyé tennünk önmagunkat, hogy  észrevehessük:  a csontjainkban, a húsunkban, a bőrünkben nincs semmiféle „én”. Az ezekhez való tapadásunk csak azt bizonyítja, hogy még nem vettük észre a mulandóságukat, a stresszteli mivoltukat és az „én” hiányát....

Read More

Tanácsok a vipassana meditáció gyakorlásához (9. rész)

Posted by on 2013/01/13 in Vipassana meditáció | 0 comments

Összedől a régi igazság Amikor megpróbáljuk lecsendesíteni önmagunkat, akkor minden fronton el kell halkulnunk: a tetteinkben, a szóbeli megnyilvánulásainkban, az elménkben. Csak ekkor leszünk képesek elmélkedni azon, mi megy végbe a bensőnkben.  Ha nem halkulunk el, akkor bevonódunk a külső viszonylatokba, aminek mindig túl sok mondani-, és tennivaló a vége. Ez nem hagyja, hogy a tudatosság, illetve a figyelmesség kitartó és szilárd legyen. Abba kell hagyni minden felesleges cselekvést, beszédet és gondolkodást. Így a figyelmességünk folyamatosan fejlődni tud. Ne bonyolódjunk bele feleslegesen sok külső dologba. Miközben folyamatos éberségre eddzük a figyelmünket, hogy képessé váljunk önmagunk szemlélésére, meg kell figyelnünk: amikor még érzéki kapcsolatban vagyunk a világgal, képes-e az elme zavartalan, normál állapotra? Vagy még mindig belefut a szeretés-nem szeretés problémába? Ez a figyelmesség képessé tesz rá, hogy megismerjük önmagunkat, hogy értsük a működésünket. Ha a figyelmesség szilárdan megalapozott, az elme nem inog meg. Ha az alap még nem szilárd, az elme pozitív és negatív viszonyulások formájában habozik, kileng. A legkisebb kilengéstől is óvakodnunk kell. Ne ringassunk magunkat abban a hitben, hogy az apró kilengések megengedhetők: épp így válnak szokásossá. Az önelégültségtől való mentesség azt jelenti, hogy ügyelünk a részletekre, az apróságokra, az elménkben fölmerülő pici hibákra. Ha meg tudjuk ezt tenni, akkor az elménket is képesek leszünk megóvni: szemben azzal, hogy minden figyelmünket a külvilág érdemtelen ügyleteinek áldozzuk. Tényleg legyünk gondosak. Ne bonyolódjunk érzéki kontaktusba. Olyasmi ez, amin mindenképp dolgoznunk kell, ha haladó szintre akarunk jutni a meditációban. Ha az elme területén kizárólag erre koncentrálunk, az érzelmeket minden részletre kiterjedően tudjuk majd megvizsgálni. A maguk tiszta valójában észleljük majd őket, hogy aztán búcsút mondhassunk nekik. Gyakorlásunkban összpontosítsunk a kellemes, a kínos, és a se-nem-rossz-se-nem-jó érzésekre egyaránt. Elmélkedjünk rajta, hogyan tudjuk önmagukban állókként kezelni, békén hagyni őket, anélkül, hogy rágódnánk rajtuk – mert ha rágódunk rajtuk, vagy ízlelgetjük őket, az már sóvárgás. Az erre-arra való vágyódás beszivárog, és befolyásolja az elmét, elcsábítja a belső vagy külső érzelmek felé. Ezért kell elcsendesülnünk – olyan csendességgel, amely nem engedi az elmét az érzelmek ízét csócsálni; csendességgel, amely ezek befolyását gyökerestül kitépi....

Read More
;